Remélem, senki nem sértődik meg, ha egy kicsit személyeskedek. Izgatottan várom a hétvégét, hiszen 21-én szülinapom van, másnap pedig Bayern-Inter BL döntő. Számomra a Bayern a legkedvesebb focicsapat.
Valamikor Matthäussal kezdődött. Pontosabban a francia válogatottal. Mindig annak szurkoltam. Platini, Tigana és Bats kapus. Mindig ő akartam lenni. Nem tudom miért. Anyám még mezt is varrt nekem (10 év körül lehettem), rajta az 1-es szám. Nagypapám munkáskesztyűjével mentem az utcára védeni. Sokszor saját labdáimat, ami a házfalról verődött vissza. Aztán magam is fociztam. Könyörögtem, csak kapus ne legyek. Akkor már nem szerettem ezt a posztot. Kispályán kezdtem, ahol azonnal csapatkapitány helyettes lettem, jobb hátvédként. Aztán nagy pályán folytattam, de akkor már inkább a kosárlabda érdekelt. Azért kijutott néhány összecsapásból, kupából, sérülésből focistaként. Főiskolásként már csak hobbiból játszottam. A nyári szünetet végigfociztuk a haverokkal, pályán, teremben, árokparton. De időközben jött Matthäus és itt visszatérek az elejére. Miatta átpártoltam a német válogatotthoz, és akkor éppen a Bayern liberója volt ( így hívják németül a posztját, amolyan szűrő a középpálya és a védelem között ). Innentől szurkolok a németeknek, játsszanak bárkivel. 20 éve biztosan. Azóta nincs már Lothar, de a rajongásom a bajorokért megmaradt. Egyszer megálltunk Münchenben szüleimmel, egy nyaralás végén. Az olimpiai stadion parkolójában pihentünk meg éjszaka. Reggelre sok autó állt körülöttünk. Kiderült: aznap játszik a csapatom. Lázba jöttem. Hát persze, hogy üzérektől vettek anyuék nekem jegyet. Drága volt, de azt hitték, soha nem lesz ilyen alkalmam többé. A Hamburg ellen meccseltünk és én akkor voltam először szurkolóként stadionban. 70 ezer ember...fantasztikus volt a hangulat. Naná, hogy Bayern mezben voltam, de ettől még átkaroltak a hamburgiak. Kultúra. Aznap sörsátorban mulattam igazi bajor szurkolókkal. Felejthetetlen volt. Lekezelni Elberrel, Effenberggel, Sergioval, néhány szót váltani Hitzfeld mesterrel. Másnap elmenni az edzőpályára, bemenni a folyosókra. Aztán lett még ilyen alkalmam Münchenben. Igaz másodjára már csak kívülről izgulhattam, de a tömeggel együtt üvöltöttem a gólnál: "Mit der Nummer 7...Mehmet SCHOLL!!!!!!!" Amúgy a kedvenc játékosom volt. Számomra a világ legjobb középpályása. Nem játszik már, de megnyugtató, hogy a csapat amatőreit edzi. Egy másik alkalommal nem volt meccs ( sokat jártunk Münchenben ), de nyílt nap volt a stadionban. Bemehettünk és leülhettünk a pályára, járkálhattunk mindenhol. Aztán Győrben is ott voltam a gálameccsen. Hajnalban értem haza, fáradtan, két óra alvás után indultam munkába, de megérte. Budapesten tanultam, amikor megnyertük a 2001-es BL döntőt, egy hatalmas sátorban üvöltöztem végig a meccset és foglaltam imába Kahn nevét, amikor kivédte az utolsó valenciai tizenegyest. Most újra BL döntőben a csapatom. Ismét érzem a lázat. Nem érdekel a szapulás azoktól, akik szerint csak spanyol, olasz vagy angol foci létezik. Kérdezem, hol a nagy divatcsapatok???? TV-ből nézik a döntőt. De a bajor szív ott dobog majd Madridban és Münchenben az arénában, ahol teltház figyeli majd a kivetítőt. Én nem leszek ott, de mégis jó helyem lesz. Szüleimmel nézem majd együtt a meccset és párommal. Szülinapon másnapján. Kell ennél több? Igen: egy GYŐZELEM!
G. Gábor
Megjegyzés küldése